A szúfizmus a szeretet ragyogó ösvénye — a lélek kivirágzása, amely a szív mélyéből fakad. Ez nem pusztán hagyomány, hanem az isteni vágyakozás élő áramlása. A szúfi út megnyitja a szívet az igazság felé, és megtanít bennünket arra, hogy valóban érezzük a lelkünk jelenlétét. Nemcsak hinni tanít a szeretetben — hanem azzá válni, megélni és lélegezni azt minden cselekedetünkben.
Emlékszem, egyszer a szúfi tanítóm ezt mondta:
„A szúfizmus egy fénygalaxis, és a lelkünk a benne táncoló csillagok.”
Ahogy egyre mélyebben járok ezen az ösvényen, egyre jobban megértem szavainak igazságát. Nézd csak a szúfi szerelmeseket a dzikr – az emlékezés szent köreiben. Bár testük a földön ül, szívük az isteni szeretet egén szárnyal,
és a Szerelmetes trónja alatt találkozik. Ezekben a pillanatokban elvékonyodik a fátyol a világok között, és megérezzük, mit is jelent valóban oda tartozni — nemcsak a földhöz, hanem az örökkévalósághoz.
Néhány évvel ezelőtt megadatott nekem az áldás, hogy szeretett társammal, Krisztával együtt elindulhattunk egy Rumi-zarándoklatra. Törökországba utaztunk, de ez nem egyszerű út volt — hanem szent meghívás Rumi, a nagy szúfi mester lelkétől. A szúfi hagyomány szerint a szentek nem szavakkal hívják szerelmeseiket, hanem a szív vonzásával. Így hiszem, hogy nem mi választottuk Konya városát — Rumi választott minket.
Ahogy beléptem Mevlana Rumi sírhelyéhez, olyan érzés fogott el, mintha a lelkem hazatalált volna. Egy láthatatlan szél emelte a szívemet, a vágyakozás és a fény energiája lengte körül minden lépésem. Ez nem volt hétköznapi hely — ez a szúfi szeretet szentélye volt. Emlékezés szent állomása, ahol Rumi szavai még ma is visszhangzanak a csendben.
Ahogy ott álltam a nyughely előtt, egy jelenlétet éreztem — nem képzeletet, hanem valóságot, élőt, sugárzót. Mintha a lélek átnyúlt volna az időn, és suttogva megérintette volna a szívemet. Egy halk, mégis erőteljes hívás visszhangzott bennem:
„Gyere, gyere, bárki is vagy.
Vándor, imádkozó, a távozás szerelmese — nem számít.
Mi nem a kétségbeesés karavánja vagyunk.
Gyere, még ha ezerszer is megszegted ígéreteidet.
Gyere, újra és újra, gyere, gyere.”
Ezek a szent szavak nem csupán költészet voltak — hanem egy ajtó. És abban a pillanatban átléptem rajta, nem ésszel, hanem odaadással — a szúfi módon.
Aztán megéreztem: egy aranyfényű szeretetszál emelkedett a sírhelyből, egy ragyogó fényoszlop, amely az ég felé nyúlt, összekötve minket azzal, amit a szem nem lát. Csak azok láthatták, akiket a szeretet megérintett.
Ez a szál egy másik szent helyre vezetett — Tabrízi Shams sírjához, a szeretett társ, a tükör, a tanító, aki a szeretet lángját gyújtotta meg egy másik szívben. Kettőjük lelke azóta is összefonódva ragyog, vezetve azokat, akik az igazságot és a szeretetet keresik.
Ez az út nem a tudáshoz, hanem a tiszta megtapasztaláshoz vezetett — egy szúfi kapuhoz, amelyen át a szeretet élő valósággá válik. Meghívást kaptunk, hogy megízleljük a szeretet lényegét, hogy igyunk annak óceánjából, és örökre megváltozzunk.
Egyetlen csepp szeretet került akkor a szívembe, és ez a csepp végtelen óceánná vált. Úgy éreztem, mintha egy szent álomban járnék — egy álomban, amelyből soha nem akartam felébredni. Így hát, mint hűséges szerelmes, követtem a fényes szálat, lépésről lépésre, míg el nem vezetett Shamsz sírjához.
Ott… megláttam a béke paradicsomát. Megéreztem a szeretet arcát — nem formában, hanem lényegében. Ez volt a szúfi szerelmesek szent találkozási pontja, az a hely, ahol a szívek visszatérnek a Szeretett forrásához, és ahol a szeretet örök fénye továbbra is ragyog.